Amikor elbúcsúzunk...

Szerző: Gyarmati Gábor  |  2013.11.12. Lexi.hu

Annyi ember mesélte már a halálból visszatérve, hogy van lét az életen túl is. Képzeljük el, hogy halálunk után az egész életünk összes, általunk hibásan lereagált eseménye elénk kerül a szép emlékekkel együtt, miközben „levetítik” nekünk életünk filmjét. Bárhogyan is van ez, egy tanulságot érdemes végiggondolni és ezáltal változtatni a dolgokon, amíg még itt vagyunk.

A fizikai lét halála után egy fényutazáson veszünk részt, lepereg előttünk az életünk, és végignézhetjük teljesen objektív nézőpontból, hogy mit csinálhattunk volna jobban. Megtudhatjuk, hogy az embertársaink felé tett lelki, szóbeli vagy ne adj' isten testi bántás helyett mi az, amivel inkább jót adhattunk volna. Ez természetesen fájdalmas. Erre mondják egyes vallások: halálod után megkapod büntetésed, ha... Gondoljunk bele: végignézni azt, milyen hibákat ejtettünk egy életen át, valóban pokoli rossz lehet. Igaz, külső büntetést nem kapunk, de ez éppen elég: szembesülni, hogy hogyan bántottunk meg másokat. Hasonló lehet a felismerés, mint amikor most itt az életben egy-egy esemény vagy beszélgetés után rájössz, hogy mit csinálhattál volna jobban. Csak sajnos nem tesszük ezt minden egyes szituáció után. Ha bocsánatot kérnénk magunktól és másoktól legalább minden este vagy reggel, akkor már előrébb lennénk. Sokszor kicsúszik a szánkon egy-egy rossz megjegyzés a nem megfelelő hangerővel, megbántunk másokat, amit jó lenne utána törölni. Legalább tegyük jóvá itt, az életben, amíg lehet – s főleg kerüljük el, kis odafigyeléssel!

Ezért kell már most előre gondolkodnunk, és jól élni az életünket, hogy mindenkivel úgy bánjunk, ahogyan mi várjuk, hogy mások bánjanak velünk; mégpedig jól, ezért kifelé is ezt kell adnunk. A legfontosabb, hogy a léleknek erősnek kell lennie az életben. Ki kell tartani jó megérzéseink mellett, határozottan végigvinni, és minden jót megtenni, amit lehet. Alapvető, hogy senkit ne bántsunk meg. Amikor hirtelen felhorkanunk a párunkra, a gyermekünkre, hogy miért nem ide vagy oda tette ezt vagy azt, vagy amikor műjeleneteket csinálunk csak azért, hogy egy kicsit ránk is figyeljen, ezek mind egy kerítésbe vert szegek. A Zen eme példázata szerint ezen szegeket, ha ki is húzzuk bocsánatkéréssel, a nyomuk mindig ott marad a kerítésben, vagyis a sérülés az illető lelkében. Ezért érdemes elkerülni az ilyen megbántásokat.

A megoldás azonban egy furcsa kanyarral kezdődik. Először meg kell tanulnunk, hogyan szeressük és becsüljük meg magunkat. A pozitív hozzáálláshoz jó cselekedetek társulnak, melyekkel másoknak is jót adunk. Mert van, aki azt hiszi, hogy önmagát bántva, szélsőséges esetben önmagát megrabolva, kínozva kell másoknak jót adni, ő esetleg csak később jön rá hibájára. Meglehet, hogy tárgyat vagy segítséget adott a másiknak rövid távon, de valamit elvett a másiktól: energiát vagy például annak a lehetőségét, hogy a másik megélje azt, milyen elfogadni a tényt, hogy nincs valamije, vagy egyszerűen csak várnia kell rá. Amikor elfogadjuk, hogy valamink nincs, akkor tudjuk csak igazán, hogy mégis van... – és meg is kapjuk. Furcsa filozófiának tűnik, de működik.

Lássunk egy egyszerű példát: tegyük fel, hogy nagy vendégsereget hívtunk vacsorára, s erre készülünk, főzünk. Például épp káposztát reszelünk, s a párunk vagy az egyik gyermekünk odaszól nekünk: gyere, segíts! Ám ez nem egy olyan segítségigény, mely arra utal, hogy a másik bajban van. Csak azért kéri a segítségünk, hogy hamarabb végezzen, vagy esetleg lusta felállni és kiszolgálni magát. Mi pedig lerakjuk azt, amit készítettünk, a káposztát, a reszelőt, és megmossuk a kezünket, odamegyünk segíteni neki. Ezzel háttérbe szorítjuk saját dolgunk, ami mellesleg nem csak a sajátunk, hiszen a főzés eredménye másnak is jó lesz. Miután segítettünk neki, kezet mosunk, s folytatjuk a főzést. Ezzel időt veszítettünk, és emiatt lehet, nem lesz kész az étel, amikorra jönnek a vendégek. Igaz, hogy akinek segítettünk, megkapott valamit. De több mindent el is veszített: időben való vacsorát s azt az energiát, mely nekünk kellett, hogy munkánkat feladva odamenjünk hozzá. Néha azzal adunk, hogy elveszünk. Vagyis ebben a példában talán nem kellett volna odamennünk, hogy segítsünk. A tenger is úgy hullámzik, hogy először visszahúzódik, apály lesz, eltűnik a víz, s csak azután jön a hullám, a dagály, mely ad, és megjelenik a víz. Ezzel természetesen azt mondom, segíts, és adj meg másoknak mindent mindig, ha az a dolgod, és ha tényleg szükséges. De mindent a maga idejében! Tudni kell, mikor minek van a legmegfelelőbb ideje. Ne előbb és ne később, hanem akkor, amikor kell. Ám legelőször magunknak adjuk meg, mert ha mi magunkkal rendben vagyunk, mind lelkileg, mind a fizikai valóságban, mint a fenti példában – azaz jól haladunk a főzéssel –, akkor lelkileg biztos nyugodtak maradunk, ezzel másoknak is jót adunk: az étel mellett mosolyunkat is. Nyugodt lélekkel jobb lesz az étel is, amit főzünk, s az élet is, amiként megéljük. Mindenkié, nem csak a miénk. Hiszen együtt élünk. Majd egyszer, a távoli jövőben, amikor elbúcsúzunk az élettől (hiszen mindenki el fog búcsúzni egyszer), akkor jobb érzés lesz végignézni életünk filmjét, kevesebb szög lesz a kerítésben, mely kevesebb megbántás is egyben mások lelkében.

 

 

 

 

Oldal: Amikor elbúcsúzunk...
Új Aranykor, avagy egy új korszak hajnalán - © 2008 - 2024 - ujaranykor.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat